Harmadik
Szem-2000-június, Mûvészetfilozófia
Új Tudomány, Világbölcselet, A
természetes önkifejezés szerepe életünkben
A
Világegyetem, a mûvészet és a természeti szép
Attól
tartok, hogy a modern mûvészet- felfogás az egyik legfõbb
oka annak, hogy az emberek lenevelõdnek az önkifejezésrõl,
az önmaguk mélyén felmerülõ emberi, kifejezésre vágyó indíttatások
figyelésétõl. Azáltal, hogy az önkifejezésben, a természetes társadalom
felé forduló ön-megnyilvánulásban a modern társadalom a versenyszerû
mûvészetfelfogást juttatta egyeduralomra, elõre megkötött
és lényegében elidegenítõ (uralás, fölény, lekezelés, az önkifejezés
elõtti szempontokhoz kötött tudatosság) versenyszabályokkal, a
modern társadalom professzionális módszerrel igyekszik megfojtani az eleven
emberekben csírázó közösségi megnyilvánulásokat.
Hogy
ez mennyire így van, arról maga a mûvészet elnevezés árulkodik a
legjobban. Mû-vészet, vagyis mûvi, mesterséges tevékenység,
aminek lényege, hogy mûvi, vagyis: hogy a Természetet alárendeli
az ember szándékának és tevékenységének. De mi köze ennek a természetes,
emberi önkifejezéshez, ami akkor ébred, ha lelkünket összeszorítja egy
érzés, ha valamiféle katartikus folyamat zajlik le bennünk? Tegyük fel,
tudomásul vesszük, vannak a Természetnek eltökélt ellenségei - de miért
akarják ezek saját természet-ellenes tevékenységüket éppen a természetes
emberi önkifejezés õserdejének kiirtásával kapott tisztásra telepíteni?
Miért akarják mások életét saját elveik követésére kényszeríteni? Miért
és milyen jogon avatkoznak mások életébe? Miért akarják a Természet esküdt
ellenségei a többi ember természetes tevékenységét is csírájában megfojtani?
Mert ha a mûvészetet az emberi önkifejezés helyébe állítják, ahogy
a modern civilizáció teszi, akkor ezzel elriasztják az emberek túlnyomó
részét a mindennapi, természetes önkifejezéstõl - akiket pedig
nem tudnak elriasztani, azokat egyszerûen nem hagyják érvényre jutni,
nem engedik igazán társadalmi méretekben szóhoz jutni.
Éppen
ezért azt javaslom, ne hagyjuk magunkat, ne dõljünk be annak a
manipulációnak, ami természetes emberi érzéseink mesterségessé tevésére
esküdött fel. Ragaszkodjunk az emberi önkifejezés minden lehetséges módjához,
és különböztessük meg magunkat a természetellenes társadalomnak elkötelezett
professzionális hódolóktól, szolgáktól, mûvi csinálmányok gyártóitól.
Világos, hogy amíg ez nem történik meg, addig a természetes emberi önkifejezésre
törekvõ emberek is jobb híján "mûvész"-nek minõsülnek.
De az is világos, hogy ezzel csak azok ügyét segítik, akik az így szerzett
társadalmi elismerést a még mûvibb csinálmányok ránk kényszerítésére
fogják felhasználni. Amíg nem öntünk tiszta vizet a pohárba, amíg összekeveredik
a mûvi és a természetes, a helyzetet uraló tudatosabb fél, a mûvi
húz hasznot az emberibõl, a természetesbõl a mesterséges
és a mûvi javára. De amint különválik minden jobbérzésû, önkifejezésre
törekvõ ember a mûviség kultuszától, ahogy beállunk a természetes
önkifejezés táborába, az általánosan emberi önkifejezés szellemiségének
kifejezésére, felragyog az emberi szellem és ennek fényénél a mûvi
csinálmányok szánalmassága is egybõl szembeötlõvé válik.
A természetes önkifejezésnek minden ember életében jelentõs és
szinte mindennapi (életünk alakulásától függõ) tevékenységgé kell
válnia, és a társadalomnak ezt a tevékenységet kellene támogatnia a mûvi,
a hatalmi érdekeket gátlástalanul kiszolgáló mûvészetek helyett.
Addig
is, amíg kialakítjuk életünk emberi megnyilatkozási formáit, és egymásra
találunk, mindannyiunk számára fontos, hogy lássuk, hogyan alakult a természetes
önkifejezés sorsa, amíg mára oda jutott, hogy nyakába varrtak egy vele
szemben, az õ nyomorgatására kitalált démont. Képzeljük el a természetes
érzések mágikus kiteljesedésének erõit hordozó természeti képzõdményt
(amik például mi is vagyunk, emberek) egyetlen élõlényként, mondjuk
egy óriás, mágikus, bûvös emberként. És képzeljük el, hogy ezt a
jószándékú mágikus lényt, ezt az óriást egy parányi kis lény, egy apró
mûvi lény, vagy robot a maga uralma alá hajtotta, a nyakába varrva
magát, az óriás lépteit a saját lépteinek fogadtatva el. És amíg ez a
robotgép agyközpontjával behálózza a mágikus óriást, még õ nevezi
a természetes óriáslényt mûvinek, tevékenységét mûvészetnek.
Ez a tökéletes hamisítás, a végsõ megrontás receptje, nem? Mégsem,
ha mindannyian felismerjük, hogy a bennünk ébredezõ emberi érzések,
amikor olyan mélységet és átfogó érzésvilágot érintenek, ami már nemcsak
számunkra, egyének számára érdekes, akkor közösségi megnyilvánulást igényelnek,
azt, hogy érzéseinkrõl beszéljünk, hogy a bennünk felelevenedõ
világot mi magunk is megelevenítsük valahogy és ezt megmutassuk, átadjuk
embertársainknak. Ez a világ-átadási indíttatás mindannyiunk legmélyebb,
legemberibb szükséglete. Gyerekkorunkban, kamaszkorunkban természetesnek
tartottuk, hogy ezeket az érzéseinket megosszuk másokkal, barátainkkal,
és ahogy felcseperedtünk, legtöbben verseket írtunk, lerajzoltuk álmainkat,
és rájöttünk, hogy bennünk egy közösség felé nyíló erõ ébredezik.
Ez a világot összefogó, borzongató természeti erõ mindannyiunk
életének alap-ereje. Életünk alakításában is erre az erõre számíthatunk
egyedül. Életünk alakítása a legszebb alkotás, amit csak alkothatunk,
sokkal fényesebb alkotás, mint a legtöbb mû-alkotás. Életünk önálló
alakítása sokszor szívszorító érzések erõterében rajzolódik ki.
De nem tagadható, nem vitatható el a mai világban sem, nem csavarható
ki kezünkbõl saját jogunk életünk önálló alakítására.
Ez
a csoda-erõ a természeti erõ, ami szinte magától elevenedik
fel bennünk, mert ez a természete, hogy segítsen bennünket jóban-rosszban,
hogy eszmélkedésünket magasabbra hajtsa, hogy életünk emberi távlataira
ráeszméltessen bennünket. Ez a csoda-erõ a minden létezõt
saját célja, rendeltetése, üdvözülése, értelme felé hajtó, a kiteljesedés
bûvölete felé hajtó mágikus természeti erõ. Ez a mágikus
alkotóerõ mindannyiunkban adott, mindannyiunkban élt és mindannyiunkban
élni akar. Mi magunk vagyunk a bizonyíték arra, hogy ez a mágikus alkotóerõ
él, hiszen mi mindannyian ettõl az alkotóerõtõl tanultunk
meg érezni, járni, beszélni, gondolkodni, életünkkel élni és visszaélni
is. De bármilyen kecsegtetõ is a mai világ kifordított értékrendszeréhez
csatlakozás, a felajánlott pénz, társadalmi elismerés, állás, pozíció,
hatalom, ne gondoljuk, hogy mi csak ezek között választhatunk. Hiszen
aki szembefordul önmagával, aki visszaélésre építi fel az életét, csak
azért, mert arra van vevõ, soha nem felel meg annyira önmagának,
mint az, aki az életet választja. Éppen ezért mindannyiunk közös felelõssége,
hogy kialakítsuk életünk önálló kereteit, hogy ragaszkodjunk az önkifejezés
mágikus, megvilágító, értelmet kigyújtó erõihez.
Tegyünk
valamit azért, hogy a természetes ember agyközpontjába beültetett robottól
megszabaduljunk, levesse nyakából a démont az óriás, és újra megtanuljon
a természetes úton, eredeti útján járni az ember, az emberiség.
Egy
nemrég megjelent rendkívüli könyv kitûnõ alkalmat kínál a
mûvészet eredeti, az önkifejezés mûvészet elûtti, természetes
mivoltának elgondolására. Varga Csaba: A 8. Mûvészet felfedezése,
avagy kalandozás a Világegyetemben c. könyvében (ami nemrég jelent meg)
észreveszi: "meglepõ, hogy a görög kultúrára támaszkodván, a mûvészeteket
"magas" és "kevert" (közösségi, tehát alacsony rangú) mûvészetekre
osztották az elmélkedõk (s a mecénások), holott az ógörög idõkben
minden mûvészet eleve közösségi volt!" (31. old.). Ez arra utal,
hogy a görög civilizáció kialakulása együtt járt a közösségi önkifejezés
megtagadásával, lebecsülésével, és a mûvi szabályokon nyugvó, önkifejezésre
emlékeztetõ, öncélú, manipulatív hatáskeltés részesült a magas
társadalmi körök megbecsülésében, a "magas" megbecsülésben. Vagyis az
emberi kultúra önmeghasonlása, eddig fel nem tárt módon, a görög civilizáció
kifejlõdésének következménye.
Varga Csaba, a világhírû animációs filmrendezõ-író-festõ-költõ-zeneszerzõkönyvében
felveti a természeti szép és a mûvészeti szép viszonyának kérdését.
Miért van az, hogy oly sokszor nem tudjuk eldönteni egy mû-alkotásról,
hogy szép-e? És miért van, hogy olyan megragadó tud lenni, ha a hegyrõl
a buja völgybe tekintünk, vagy ha az õsz káprázatos színekben tobzódó
tájaiban gyönyörködünk? "Hegel azzal ütötte el a kérdést, hogy kijelentette:
a természeti szép alacsonyrendû szép, míg a mûalkotásban rejlõ
szép magasrendû..." Tudomásul kell vennünk, hogy a széppel kapcsolatos
kérdéseinkre a hagyományos "szépelgõ" és arisztokratikus filozófiák
nem adnak választ. Úgy tûnik, nehéz lenne megmagyarázni, miért lenne
két külön dolog a természeti és a mûvészeti szép. Tudjuk, hogy a
mûvészeti szép a mesteri felépítéstõl, a hatás érdekében
kiválasztott eszközöktõl, a műalkotás szerkezetétõl,
összhangjától, egységes mély értelem köré szervezõdésétõl
szép. De ha a természeti és a mûvészeti szép egy lényegû,
akkor a természeti szép is egy mély értelem átfogó összhangban történõ
megjelenítése! A természeti szép léte tehát a Természetben élõ
szellemiség jelenlétét bizonyítja! Varga Csaba rámutat, hogy "a mûalkotásokat,
a szépet (és a természeti szépet) úgy értelmezhetjük a legegyszerûbben,
ha úgy véljük, ezek azok a rések a világban, amelyeken keresztül az értelem
a világ mélyebb részeibe tud hatolni. A mûalkotás mindig mélységgel
tölt el bennünket, a természeti szép mindig meghökkentõ és borzongató.
A szép és igaz megjelenése mindig meglepetéssel társul. Mi az, ami meglep
bennünket? Az igazság átérzésével együttjár az öröm, a nagyobb biztonság
tudata (ami az önfeledt játék feltétele is!), s ezzel a viszonzott szeretet
érzete. A szép érzete nem más, mint vonzódás az igazsághoz. Nem mi találunk
szépnek valamit. A Világegyetem teszi azt. Vagyis a Világegyetem gondolkodik,
értékel és érez bennünk!
Nemcsak
a szép, hanem a szép érzete is a Világegyetem tulajdonságai közé tartozik.
S ezzel a kör bezárul. A világban rejlõ eredendõ szépség
olyan számunkra, mint télen a tûz melege. Szeretjük. A mûvészet
a természetben rejtõzõ szépet emeli ki, hogy az érthetõbb
legyen számunkra. Mintha az emberi szellemnek közvetlenül súgna a Világegyetem.
A természeti szép ugyanaz, mint a mûvészeti szép, csupán közvetlenebb
a kapcsolata a világ mélységeivel". De lehetséges-e közvetlen kapcsolat
az érdeklõdõés a mélységes mélységek között? "Hihetetlenül
nagy szakadék van a szellemileg átélt és az értelem által logikai úton
létrehozott, magyarázatokkal ellátott világ között. A szakadék bennünk
van." Ez az értelmünk és belsõ érzékelésünk közötti szakadék a
VILÁGSZAKADÉK. Elménkben, belsõ világunk egységében a Természet
két széle bennünk ér össze szakadékká! Ahogy érzésvilágunk és gondolatvilágunk
kapcsolatba lép, társalog egymással, azzal a világszakadék partjai újra
összeérnek, és e világ-beszédben újra eggyé válik a világ! Amíg az ihlet
varázsereje valósággal tartja, felemeli az embert, és égnek emeli hajunkat
a végtelen ölelésében, a végtelen belsejében borzong az elme, érzi a világ
önmagát hajtó erejét amitõl pehelyként röpül, és beleszédül a borzongástól
égnek ívelõ varázserõ könnyedségébe, a szédítõ lét-magasokba
a csodától létre ocsúdó elme-tengerek felett pisszenés se hallik. Megperdül
a távol, a világszakadék felmordul. Partjai elméim érintkezésével beszélni
kezdenek. A szépségben a világ õsegységének hajmeresztõ,
mágikus élménye áll össze bennünk újra eggyé.
Irodalom:
Marius
Schneider: Primitive music. In New Oxford History of Music, ed. Egon Welles,
London, Oxford University Press, 1957,
p. 2
Varga
Csaba: A 8. Mûvészet felfedezése, avagy kalandozás a Világegyetemben.
Minores Alapítvány és Fríg Kft., Budapest, 2000, 31. és 58-59 old.
Grandpierre
Attila
