Ritka élmény egy ennyire éles elméjű nyelvész írását olvasni. Könnyedén belelát a legrejtettebb lapokba is, s akár egyetlen kis mondattal is képes elsöpörni évszázados hiedelmeket. Vagy akárcsak olyan egyszerű kérdés feltételével is, melyre a nyelvészetben kevésbé járatos olvasó önmaga is könnyedén válaszolhat; ám ekkor azonnal be is látja – leesvén a „tantusz“ –, hogy a témát illetően mekkora tévedésben élt ezidáig. Tehát a szerző a beláttatás művészetét is magas szinten míveli.
Látjuk majd, Dr. Aczél József agya – ahogy azt mondani szokták – „úgy vág, mint a beretva“, s épp ez az, amely élvezetes olvasmánnyá teszi mélyen szakmai írását.
Hadd mutassak erre itt egy példát a könyvből:
„Egy jeles nyelvtudósunk, Szinnyei Józsefnek az igen helyes nyelvérzékkel megszerkesztett Magyar tájszótárában megtaláljuk a kun szókincs legnagyobb részét. Az itt feldolgozott 40 ezer szóból – melyet szorgalmas méhek gyűjtöttek – legalább is 30,-35 ezer a kun szó. /.../
Budenz szerint a tájszavat az összehasonlító nyelvésznek tekintetbe sem szabad venni; az „csak jelentéktelen helybeli szó“, utólagos alakulás. Igaza van. Láttuk, hogy e szavak a göröggel való egybevetésnél nagyon is alkalmas anyagnak bizonyultak, tehát így Budenz szerint is nem „tájszavak“ vannak Szinnyei munkájában.“
Az ember csak kapkodja a fejét, olyan gyors a magasba röppentett – s Dr. Aczél József által még feljebb-még feljebb segített labda leütése. S ha átgondoljuk a hirtelen átbillenő logikai fordulatot, gyorsan be is látjuk, hogy a Budenz által hátsó szándékkal, roppant fondorlatosan magasba dobott labda leütése védhetetlen, mi több: a csalafinta ellenfél – Budenz –, „saját dugába dőlt“.
A józan, tiszta ész megnyilvánulásai mindig varázslatos hatásúak.
Dr. Aczél József azzal hajt végre nagy huszárvágást, hogy – mint a fenti idézetből már sejthető –, a kun szókincs nagyon régi rétegét veszi alapvető támaszul – igen csak jól ismervén azt – s ebből indulva egy új világot tár fel, aligha támadhatóan.
Természetesen nem új ez a világ, éppen hogy régi, csak nekünk új, és megrázó mindaz, amit e világról e könyvből megtudunk.
S hogy az olvasó mindvégig biztos talajon álljon, ajánlom mindenek előtt „A véletlen“ című fejezet elolvasását, mert ez végleg felfedi, hogy milyen elemi (ám tudatosan ápolt) téveszmére épül fel a történelmi „nem kívánt hatásokat“ immár másfél évszázada kikerülni igyekvő nyelvészkedés.
Természetesen különös némiképp, hogy e könyv 1924-ben már megjelent, és híre még mindig nem jutott el a nagy közönséghez.
De hát minden új lassan tör magának utat. Ezt az utat igyekszik lerövidíteni e könyv kiadója az ismételt megjelentetéssel.
S itt kell még elmondanom az olvasónak, hogy Dr. Aczél Józsefnek sokkal inkább igaza van, mint ahogyan az látszik e művében.
Miért?
Jómagam az írás történetét, jelkészleteket, írásmódokat kutatva ismertem fel, hogy nagy téveszve mindaz, amit a „fonetikus“ írásról gondolunk, s e talapzaton állva hasonlítgatjuk össze a szavakat. Mert elképzeléseinkkel szöges ellentétben nem létezik „fonetikus“ írás. Ezt már csak abból is sejthetnénk, hogy a helyesírás elsajátítására – sajnos többnyire – nyolc évnyi iskolai idomítás is édes kevés. Könnyű belátni: ha fonetikusan írnánk, nem lenne szükség e végtelenül sok gyötrelemre.
Vagyis a helyesírás oktatása épp a fonetikus írásra való hajlamot veri ki belőlünk!
Csakhogy a baj nem jár egyedül. Mert maga a szentírásnak kezelendő helyesírás is roppant változékony. Már néhány évszázad alatt is akkora eltérések halmozódnak fel, hogy az ember alaposan megizzad a még nem is oly túl régi szövegek olvasása közben is. Mintha alaposan megváltozott volna a nyelv – pedig csak a papíron látszik a „torzulás“.
Tehát nem szabad teljesen készpénznek venni a papírra körmölt betűket. Csak üres, önmagukban semmit sem hordozó vonalkák azok, amelyeket mi töltünk fel tartalommal, mégpedig éppen azzal, amit abban a pillanatban azokról a vonalkákról tudunk.
S ebből jön a baj, a félreértések, s a félremagyarázási lehetőségek egész garmadája. Mert nem veszünk tudomást az ABC és az ABC betűihez tartozó hangok roppant változékonyságáról, ezek illékonyságáról, olyannyira nem, hogy például csak a helyesírás változásából is előszeretettel nyelvi változást okumulálnak ki sokszor még maguk a nyelvészek is. Mert meghökkentő erővel él az a dogma minden szinten, hogy a szót úgy ejtették ki mondjuk kétezer, háromezer évvel ezelőtt, ahogyan azt mi ma kiböngésszük az akkor leírt betűkből.
Hadd idézzem ehhez itt az alábbiakat a HAR című könyvem 1. kötetéből (64. o.):
Az ABC, a hangállomány és a helyesírás együttese olyannyira mesterséges és semmiképp sem „ésszerű“, később vissza nem göngyölíthető viszonyban álló képződmény, hogy – mint Várkonyi Nándor írja „Az írás története“ című művének 17-18. oldalán:
„...ha az angol vagy a francia nyelv elenyészne, s csak írott emlékei maradnának meg, ezekből soha senki meg nem tudná, hogyan beszéltek az angolok és a franciák, mint ahogy mi sem tudjuk, hogyan ejtették a latin szavakat a rómaiak.“
Hozzá tehetjük még ehhez az ógörögöket, sumérokat, egyiptomiakat, magyarokat és így tovább: nem tudhatjuk meg, hogy pontosan miként ejtették ki az általuk egykoron leírt szavakat.
Tehát például ha azt látjuk leírva a régi – úgy a latin korból származó papíron –, hogy SAILA, koránt sem lehetünk biztosak abban, hogy ezt így is ejtették, ahogyan az írva vagyon, ugyanis mi most a ma kialakult betűhang viszony és helyesírás szerént olvassuk el ezt a szót.
A SAILA szó – mai ismereteink, fülünk szerint értékelve – erőst idegen, ismeretlen szónak tűnik. Ám ha tudjuk, hogy e szó annak a szép növénynek a neve, amelyet ma ZSÁLYÁ-nak nevezünk, a SAILA szó hovatartozása azonnal világossá válik, s az is, hogy az idegenszerűséget az eltérő helyesírás és ABC okozza, mégpedig a papíron.
Teljesen világos tehát, hogy akkoron mindenképpen a ma ZSÁLYÁ-nak ejtett szót igyekeztek leírni, miközben az, hogy SAILÁ-t írták, semmit sem mond arról, hogyan ejtették ki pontosan a ma ZSÁLYÁ-nak ejtett szót. (Például az 1600-as évek elején leírt „filtelek tígheget“-ről csak azt mondhatjuk, hogy nem mai helyesírással és betűhasználattal írták le, ám azt, hogy a „féltelek tégedet“-et pontosan hogyan ejtették ki, meg nem mondhatjuk.
Ekként el kell fogadnunk az új gondolatot: nem tudjuk, nem tudhatjuk meg, pontosan hogyan ejtették azokat a szavakat, amelyek papírra körmölve maradtak meg. Csak azt mondhatjuk meg a „karmolásokat“ látván, hogy az úgy leírt szót ma hogyan ejtjük ki.
El kell tehát vetnünk az írott szó eleddig mindenek fölé emelt, csalfa szentségét. Akkor mi fogódzónk marad?
Van fogódzó helyette, mégpedig sokkal biztosabb: a gondolat és a szógyök. Ha e kettő összhangját vizsgáljuk és egyezést találunk – mert maga a szóalkotó gondolat koránt sincs benne a betűknek, szavaknak nevezett krix-kraxokban –, akkor hirtelen kiderül az ég, kisüt a Nap a fejünk felett.
Például e könyvből: ógörög lataks és latag. Ez így ijesztőnek tűnik. Ha leírjuk saját betűinkkel: lataksz, a másik latag, még mindig „nem látunk semmit“. De akkor már igen, ha ide írom, hogy mit akartak kifejezni az ógörögök e szavakkal: lataksz = latyak, latag =lötyöget (pontosabban löttyög lenne ez). A gyanú, hogy itt nem „félrehallásról“ van szó, a gyök, mégpedig ez esetben a lat = laty gyök elemzésével válik bizonyossággá.
Mert így már sorolhatjuk: latyak, latyakos, löttyen, lötyög, löttyed, löttyint, lettyen, littyen, lötye, lötty, lity-loty, lotyog, lotyó; cs-re váltván loccs, locs-pocs, locsog, locsol, lucs, lucsok, lucskos, régi: lacsakos, lacsik, locska; f-re váltván lefety, lefetyel, lafatyol; a loty-ban az l r-re váltván rityeg, rotyog, rottyan, rittyent (v. ö. littyent, lottyant), rityroty, rötyi és így tovább. Még tisztább képet kapunk ha tudjuk, hogy itt az alapvető gyök a LO, mely „mozgást, különösebben helyből tova mozdulást, haladást jelent“ (Czuczor Fogarasi szótár). LO b-vel toldva lob (ebből nem csak a lobban, de még a lobda>labda is), lebben stb.; cs-vel, ty-vel locs, loty stb. (lásd fenn), de e LO-ból a lódul, lóbál, lógat, lót-fut és szintén így tovább.
Tehát picinykét megpiszkáltunk egy ógörög szót, s nyelvünkből hatalmas szó-tüzijáték bomlott ki. Ott érintettünk meg valamit, s itt pezsdült nagy tüzijáték. S ez kétségtelenné teszi, hogy az ógörög-szkíta lataksz és latag hovatartozása csak a helyesírás, az ABC, a betűkhöz tartozó hangok csak papíron létező útvesztőiben válhatott oly kérdésessé, idegenszerűvé számunkra.
Ha végig mennénk Dr. Aczél József szómutatványain, rendre mindig ilyen tüzijátékot láthatnánk a szókincsünkből kirobbanni.
A szavak természetesen változhatnak, s változnak is, de nem lehet eléggé hangsúlyozni: csak a kiejtésük változik. Mert gyökeink világa= ősképek világa. Az ősképek pedig ősidők óta mozdulatlanok. A kiejtés változatossága pedig e mozdulatlan gyökök=ősképek körül való zsongás, semmi egyéb. A kiejtés tehát soha sem szalad a végtelenbe: mindig az őskép körül zsong az, mint méhecske a szirupos tál körül. Hol itt van körötte, hol ott, de nem távozhat el túl messzire, mert akkor értelmetlenné válna, „képét vesztvén“ szétporladna örökre. Ez a megfigyelés nem vetíthető ki mindegyik nyelvre (az „összeverődött“, mintegy „alkalmi“ keverék nyelvek sokaságára semmiképp), de arra igen, amelyikbe bepillantani segít bennünket e könyvében Dr. Aczél József. Aki nem él ugyan a fenti felismerésekkel, de nincs is erre szüksége, oly erős a bizonyítási módszere, oly erősek a szómutatványai.
De ha a következőket a fenti kis példák, okfejtések tanulságainak észben tartásával olvassuk, mindig emlékezvén az eltérő helyesírások és ABC-k torzító hatására, s a kiejtés számunkra természetes, ám mindig csak egy adott korláton belül mozgó sokszínűségére, szinte teljes pompájában élvezhetjük eleink gyönyörű gondolatvilágát.
A szavakba foglalt gondolatokat és képeket=gyököket figyeljük tehát első lépésben mindig: fényük mindenen átvilágít, s e villogó, – koránt sem csak pislákoló – fényben megláthatjuk itt-ott magukat az egykori szóalkotókat is. Nem kell félnünk tőlük: élnek és vidámak.
Vajh, mióta várhatják, hogy végre ismét tudomást vegyünk róluk.