A LATIN KINCSESBÁNYA

"A kõkor élõ nyelve“ címû könyvemben azt igazolom, matematikai szempontból is kielégítő módon, és a biztonság kedvéért többszörösen is, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv a kõkor világnyelve volt, s hogy Európa széltében-hosszában (s Kis-Ázsiában is) még az ókor kezdetén is meghatározó nyelv volt. Ebbõl következõen – és többek között–, az alakuló latin nyelvre is jelentõs hattással kellett, hogy legyen. Ennek egyik igazolásául említett könyvem mellékleteként összeállítottam egy ókori magyar-latin szótárt. Azért éppen az ókori latin nyelvet választottam e feladatra, mert egykor még eredetiben olvasgattam a latin szerzõk mûveit, tehát nem ismeretlen területre merészkedtem.Az eredményen magam is meglepõdtem. Amit egykor viccesnek találtam, – azaz azt, hogy tömegével értettem meg latin szavakat, szótöveket magyarul –, arról most a rendszerezés után kiderült, hogy nem véletlen vicc az. Olykor még rövid, teljes magyar mondatok is elõbukkannak latin kifejezésként. Érdekes módon e szavak a földmûvelés és a kézmûipar világából kerülnek ki.A szótár mellé írtam néhány dolgozatot is, melyekben részletesen is igazolom egyes latin szavak ókori magyar eredetét. E részletesebb bizonyítások közül mutatok be itt néhányat.Persze tévedés ne essék! Én egyáltalán nem latin-magyar nyelvrokonságról beszélek Éppen ellenkezõleg. A latinba ahogy esik, úgy puffan alapon szövõdtek bele magyar szavak. Mint ahogy a sparhelt, plafon, vekni, fándli, sperhakli, stifulder stb. szavak sem igazolják a sváb-magyar nyelvrokonságot. De azt igen, hogy éltünk-élünk együtt. Akkor jöttem rá, hogy micsoda kincsebánya számunkra a latin nyelv, mikor egyik magasba szökkent rózsám rámomolt. Tüskéivel telerótt.

Az egyes cikkeket lásd alább: