Lépten-nyomon belebotlunk a "filmidő" szóba. Ám mit is jelent a "filmidő"? Az olvasó könnyen meggyőződhet arról, hogy a filmidő pontos meghatározása sehol sem található. Lapozzon bele bármelyik szakkönyvbe: csak ködös körülírásokat talál, melyekkel aligha lehet kezdeni valamit. De bármily megfoghatatlannak is tűnik, senki sem kételkedik a filmidő létezésében, különlegesen fontos szerepében. Biztosan kell lennie tehát valaminek, amire mégiscsak rámutathatunk: ez a filmidő.

Annyit biztosan állíthatunk, hogy a filmidő is az idővel kapcsolatos. Az idő puszta fogalma azonban nem segít, mert nem vagyunk képesek a maga valóságosságában érzékelni az időt. Még mértékegységei sem mondanak semmit sem róla. Ugyanis tévedés az hinni, hogy az időt mérjük az egyenletesen visszatérő mozgások(a Föld forgásainak, a kvarcatom rezgésének, az inga lengésének) számlálásával. Az ismétlődések száma csak a számlálás kezdetétől a számlálás befejezéséig megvalósult ismétlődések számát árulja el, semmi többet. Sőt, ahány mérőeszközt állítunk fel, annyiféle számot kapunk. A számokban hiába kutakodunk hát: nem rejtőzik bennük az idő.

Ráadásul a filmben többféle idő is van. Talán ha egyiküket kiemeljük, mégiscsak közelebb kerülünk a filmidőhöz?

A filmidőt keresve tehát valamilyen másféle szemszögből kell nézelődni, mint eddig, hiszen fent felsoroltam mindent, ami az inga lengéseinek számlálásával mérhető a filmben - s mégsem került elő a filmidő. Még halovány árnyéka sem.

Mintha nagy-nagy titok lappangana itt.

A titkok mindig szellemi korlátainkról árulkodnak. Aligha tévedek, hogy semmi egyéb, mint régies gondolkodásunk teszi titokzatossá számunkra a filmidőt. Fantáziánk, fogalomrendszerünk még nem fogadta be az idő dimenzióját. Még mindig 100-200 éves fogalomrendszerekben gondolkodunk. Azaz a film megszületése előtti időfogalmunkkal igyekszünk megérteni a filmidőt. Mintha a ló vizsgálatával próbálnánk megismerni a benzinmotor lényegét. Márpedig elavult gondolkodásmóddal nem lehet megérteni az olyan új jelenségek lényegét, mint amilyen - oly sok más mellett - a film is. Leírni pedig különösképp nem lehet a statikus világképhez kitalált fogalmakkal. Emiatt nem találjuk a filmidő leírását még a szakkönyvekben sem. Ebben semmi külünös sincs. A művészetekről való gondolkodás mindig is erősen konzervatív volt, évszázados késésekkel küzdött mindig minden korban. Így van ez ma is.

A filmidő lényege megérthető: igazán meglepő lenne, ha nem lennénk képesek megérteni.

Alább pusztán irányok átnevezésével (geometriai transzponálással) mutatom be a filmidőt, segítve ezzel a gondolati átállást. Aki megérti és látja is magában az így "láthatóvá" tett filmidőt, büszke lehet magára, ő már egy új kor új gyermeke. S meg kell-e érteni, hogy miről van szó? Szomorú, de igen. Régi frázisokat fog csak puffogtatni az, aki nem érti meg az alább látható transzformációt és nem tudja visszafordítani magában (az agyában) azt a filmidőre. Elárulom: egy gomolygó, kaleidoszkópkép-szerű masszát kell érzékelni a tudatban. Vannak szerencsések, akik eleve így gondolkodnak: belőlük kerülnek ki a film nagymesterei. Az se szomorodjon el, aki elakad: ha foglalkozik filmmel, egyszercsak "bekattan" a filmszerű gondolkodás, s vele együtt a filmidő megértése, pontosabban: látása is. Megjegyzem: ennek élményét éli át (vagy nem) a néző is, ha tudja, ha nem.

Legegyszerűbb formában úgy képzelhetjük el, hogy a filmidő = időkaleidoszkóp.

Hogyan képzelhető el az idő valamiféle kaleidoszkóp képe formájában?

Ehhez egy geometriai trükköt kell alkalmazni.

Nézzük meg az alábbi (stilszerűen habdobálós) filmképet:

Foto: Baksa Balázs

A fenti kép sík kép, tehát két dimenzióval rendelkezik. A két dimenziót a nyilak jelzik, s mint tudjuk, két irány (vonal) síkot határoz meg. A fénykép természetszerüleg sík: két dimenziós a felülete. Tegyük meg képzeletben a következőt.

Fosszuk meg a fenti képet a 2. dimenziójától, s e dimenzió (a függőleges dimenzió) helyébe tegyük az idő dimenzióját. A vízszintes dimenziót meghagyjuk eredeti szerepében, ez nem változtat a lényegen, sőt így szemléletesebb marad az egyik dimenzió megváltoztatásának következménye. Megjegyzem, pontosan ezt a transzponálást végzik el a zenei szoftverek, s e művelet eredménye a hanghullám "kiterített", síkba terített képe. Az alább bemutatott művelet annyiban különbözik a képernyőre kirajzolódó hanghullámtól, hogy egy további valóságos dimenzióval is rendelkezik. Ennek köszönhetően rajzol ki valóságos sík képet, s nem csak hullámvonalat, azaz egyetlen pont mozgását. A különbség tehát annyi, hogy a hanghullám képe 1;0 dimenziós, azonban az alább látható eljárással a filmidő képe 1;1 dimenzióban rajzolódik ki. (A helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb, de ez most nem számít a lényeget illetően.)

Tehát az alábbi képeken függőleges irányban ne tárgyszerű képet lássunk, hanem időt. (Valójában ez a legnehezebb képzeletbeli lépés ebben az okfejtésben. Ha ez sikerül, a többi már egyszeregy.)

Az alábbi két kép mutatja be a fent leírt transzponálás szerint láthatóvá tett filmidőt. A torzuláson tehát ne kép torzulását értsük, lássuk, hanem a szerkesztett, mesterségesen összeállított, összehangolt "műidő" szerkezetét. S ez bizony időkaleidoszkóp. De vigyázzunk: 1. ez nem "változó" kép, hanem az a végső kép, amely agyunkban megmarad a mű megtekintése után, 2. az időbeli szerkezet nem anyagi, tehát nem látható például, mert eredendően az idő dimenziójában létezik, s ennek minden tulajdonságát magában hordozza. Az alábbi két kép csak azért látszik, mert az idő dimenzóját az egyik térbeli dimenzióba toltam át.

Szerzője, témája és lehetősége szerint végtelen formázatú lehet a filmidő. Egy másik változatot látunk az alábbi "képen":

Széttördelt és szokatlan sorrendben összerakott időtöredékek

A filmidő "mibenvalóságát" méginkább megértjük, ha párhuzamba állítjuk más művészeti ágak kifejező eszközével.

Hasonlítsuk tehát össze az alábbi bal és jobboldali képeket. Bal oldalon látszathű, mellette jobbra pedig ezek kifejezésre "kényszerített" változata látható. A torzítás mértékével, módjával közli a művész a szándékát. A kifejezésnek nem is lehet más eszköze, mint a megszokott képzetek módosítása. Humoros példa: az érintetlen citrom semmit sem mond egy emberről, a kifacsart, s ezáltal eltorzult citrom már igen, illetve csakis az. Vagy például a vadász a letört gallyakat és a feldúlt avart figyelve juthat csak a vad nyomába. A rendből csak az élet hiányára következtethetünk. A művészetre vonatkozóan összességében kijelenthető, hogy a megszokottól való eltéréssel lehet csak gondolatot közölni. Ám a gondolat egy újfajta rendként jelenik meg.

A filmkészítő az időt torzítja ):

A festő a sík látványt torzítja:

Eredeti fénykép az auversi templomról		Van Gogh festménye az auversi templomról

A szobrász is az ideális (középső kép) torzításával fejezi ki magát:

Összegezve:

A befagyasztott filmidő tehát egy újfajta tördelt időszerkezet. A film elsöprő ereje abban van, hogy a tapasztalatban soha sem megvalósítható időszerkezet átélését teszi lehetővé. S ebben az időszerkezetben csak a hangsúlyos időszakaszok szerepelnek, fontossági, s nem gyakorlati sorrendben. S ami talán meglepő: a film mondandója elsősorban ebben az időkaleidoszkópban fogalmazódik meg, s nem a történetben, nem a cselekményben, nem a színészek sztári varázsában, nem a kosztümben, nem a díszletben. Érdemes ezt nagyon komolyan venni.

A filmidő nem újkeletű találmány, nem a filmtechnika kitalálása teremtette meg. Épp fordítva: az efféle gondolkodás előtérbe kerülése kényszerítette ki a megfelelő technika kialakítását. De az idők végtelenje óta bennünk volt és gondolkodásunk szerves része volt az időbeli kapcsolatokban, szerkezetekben való gondolkodás. (Volt tehát mindig is, mint ahogy gravitáció is volt létének tudatosulása előtt is.) Nem véletlen, hogy akkor született meg a filmtechnika, amikor az emberiség időfogalma megváltozott. Tehát pusztán arról van szó, hogy akkor vált megvalósítható művészi kifejező eszközzé a film, amikor tudatosult ez a gondolkodásmód és igen hatékony volta. Mert nem csak a filmhez kapcsolódik, hanem valójában a "teremtő" gondolkodás leghatékonyabb eszköze, melynek legmagasabb szintje a 3+1 dimenzós gondolkodás. Ennek művészete azonban még nem született meg, de már itt kopogtat az ajtón, s legalább olyan elsöprő hatású lesz, mint amilyen a film volt megszületése pillanatában. (Hogy miről is van szó tulajdonképpen, azt a 8. Művészet felfedezése című könyvem 151-170. oldalain írtam le.)

S végül:

A filmidő nagyon is valóságos, ösidők óta benne van az agyunkban és tudatos élmények, teremtő gondolatok forrása. Vele élünk, s a film teszi (tette) művészetté ezt a gondolkodási formát. Pontosabban: egyedül csak a film teheti művészetté ezt a gondolkodási formát.