BEVEZETŐ

Bizonyára sokakat meglepnek az itt található szómagyarázatok, és a belőlük fakadó elképesztő következmények. Ám lényegi újdonság nincs bennük, csak a régi, elfojtott, elfeledtetett ismeretek felújításáról és tovább fejlesztéséről van szó.
     Tehát ahhoz, hogy esélyünk legyen elmerülni szavaink varázslatos világban és múltjában, először is el kell felejtenünk szinte mindent, amit nyelvünk történetéről ma tudunk, pontosabban: tudni vélünk, illetve gondolunk. Ezért különösen azokat érhet nagy meglepetés, akik túl biztosak mai világképünkben.
      Hogy ma meglepetést lehet kelteni szómagyarázatokkal, annak egyszerű oka az, hogy e témában csaknem 150 évet kiradíroztak a tudatunkból.
      Amihez pedig visszatérünk 150 év után, hogy onnan folytassuk a kutatást, nem egyéb, mint a Magyar Tudományos Akadémia nyelvünkkel kapcsolatos korabeli nagy felismerése – lásd pl. az un. Czuczor-Fogarasi szótárt –, amit Berzsenyi Dániel (1776-1836) így fogalmazott meg: "Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt, örömmel tapasztaltam, mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar átalláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja." (Berzsenyi Dániel prózai művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 281. oldal.)
      Ezt a megfogalmazást azonban már pontosítanom kell. Nem a magyar nyelvről, hanem az ősnyelvről, idegen tudományos szóval a proto-nosztratikus nyelvről van szó, ez a gyökere és anyja "tán az egész óvilág nyelveinek".
      Akkor mégis, mi adja a magyar nyelv különleges helyzetét, amiről szinte mindenki tud valami módon?
      Az, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv az a nyelv, amely az eredeti közös ősnyelvhez képest legkevésbé változott meg.
      Ez egyenértékű azzal az állítással, hogy a magyar nagyon lassan változó nyelv. Ezt a főoldalról nyíló, Ajánlott írások, cikkek rovatból nyíló, A Magyar nyelv lassú változásáról című tanulmányomban bizonyítottam be.*
      Számtalan további bizonyítékot pedig az e lapon található szómagyarázatok szolgáltatnak.
      E bizonyítékok tömkelege láttán ép eszű ember már aligha kételkedhet abban, hogy a magyar őrizte meg legeredetibb állapotában az egykor még közös ősnyelvet. Mivel pedig szerves szerkezete és gyökrendszere is ép még, ezért méltán mondhatjuk, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv az ősnyelv élő kövülete.
      Ez pedig szükségszerűen annyit jelent, hogy az ősnyelv további túlélőiben aligha lehet olyan szó, avagy szógyök, szóképző elem, mely valamilyen módon ne lenne meg a magyarban. Csupán az itteni oldalak is kézzel foghatóan bizonyítják ezt.


* Gondoljuk csak meg: az ősnyelv nagy földrajzi területen szétterjedt. A nagy távolságok miatt az egyes földrajzi egységek között megszűnt a változások kiegyenlítésének lehetősége. Emiatt ezen egymástól független területeken az ősnyelv nem változhatott azonos módon, és különösképpen nem egyenlő sebességgel. Vagyis egy nagy nyelv-változási világverseny kezdődött meg. Ám egy versenyben mindenképpen lennie kell legutolsónak, leglomhább versenyzőnek, ez nem lehet másként. Esetünkben, mármint e nagy "nyelv-változási világversenyben" a ma magyarnak nevezett nyelv áll jelenleg az utolsó helyen.