Két pont között a legrövidebb görbe

First Class interjú Varga Csaba rajzfilmkészítõvel

 

- Abban a történelmi évben, amit a fel-, majd késõbb az elszabadulás évének tartottak, tehát 1945-ben született Battonya és Nemesmedves között majdnem félúton, a Somogy megyei Mezõcsokonyán
- Apja a falu református lelkésze, két testvérével itt töltötte elsõ 14 évét
- Osztályidegen, ezért a gimnáziumot nagyszülei városában, Mohácson kezdi, aztán Kaposváron folytatja
- A beatkorszak elején gitározik és rajzol - még akkorában, mint az újságban is megjelenni látja, mert nagyításról, kicsinyítésrõl és egyéb machinációkról majd csak késõbb hall
- A busójárás idején látható kiállítását felfedezi a Tolna Megyei Népújság tudósítója - karikatúristának szerzõdtetik
- Dolgozott raktárosként, szállító munkásként és mint a tanács mûszaki elõadója - majd rajztanárként is, miután matematika-rajz szakon végzett a pécsi fõiskolán
- Ekkor már a sok rajzból filmek is lesznek: egyik otthoni vetítését az utcáról kifigyelve egy betérõ idegen megkérdezi tõle, miért nem nevez be valamelyik amatõrfesztiválra
- A terebélyesedõ rajzfilmes körbõl elõbb az IXILON Stúdió lesz, majd a Pannónia Filmstúdió pécsi mûterme
- 1985-ben felköltözik Budapestre, megismerkedik Erkel Andrással, a KFT együttes akkori szervezõjével, aki egy videóklip elkészítésére akarja rávenni olyan hatásosan, hogy késõbb producerként mellette marad
- Kettejük kezdeményezésére megalakul a Varga Stúdió, a hazai ismertség (Auguszta, Szekrénymesék) és a külföldi elismertség (Auguszta, Szél), s több, mint negyven nemzetközi fesztiváldíj után az üzleti karrier is elindul (az 1987-88-as Human Rights koncertsorozat filmje, a Simpson Family animációsklipje 1993-ban)
- A Stúdió nemzetközi méretûvé nõ: részleget mûködtet Oroszországban és Bulgáriában, Londonban egy másik önálló filmstúdiót (Varga-London) - legújabb megbízatásuk a Mr.Bean sorozat folytatása R. Atkinson nélkül, animációs változatban
- Feleségével és négy gyereke közül a legnagyobbal és a legkisebbel egy frissen vásárolt pilisszentiváni házban él

Belátás, kilátás

- Korán keltél?
- Nem annyira… hét körül.
- Az koránt jelent vagy késõt?
- Már nincs túl korán.
- A család befolyásolja ezt? Nem kell például iskolába vinni valakit?
- Nem, a feleségem is itthon van még, a gyermek pedig csak kétéves és maximálisan ügyelnek arra, hogy itt, fönt nyugodtan dolgozhassak. Ráadásul a napokban elköltöztek egy idõre, mert a tetõtérben ácsok kopácsolnak… Szóval felkeltem, megnéztem az e-maileket és írtam: most véglegesítem, pofozgatom a legújabb könyvem szövegét, ami az ABC harmincegyezer éves történetérõl szól.
- Gondolom, este is azt írtad. Amikor így darabokban dolgozol, könnyen fel tudod venni újra a fonalat?
- Nekem könnyen megy, mert nem zuhanok ki belõle. Akad ugyan, amivel sokáig el tudok vacakolni: hogyan lehet például valamit a lehetõ legegyszerûbben elmondani. Ez roppant nehéz, mert ahol sok a duma, ott valószínûleg maga a szerzõ sem látja még pontosan a lényeget. Azon kívül én sohasem tudok csak egy dologgal foglalkozni - hat évvel ezelõtt például eldöntöttem, zeneszerzõ is leszek. Egyik pillanatról a másikra zaklatott lettem, hogy jönnek a zenei ötleteim, de nem tudok mit kezdeni velük, elkezdtem próbálni. Akadt egy segítõtársam is, Rózsa Pál zeneszerzõ, aki idõnként végignézte a kottáimat -több zongora-, meg hegedû-cselló darabomra már elõadó is akadt, az elsõ bemutatkozásom a Debreceni Zenemûvészeti Fõiskolán volt. De filmzenéket is komponálok. Az írásba meg három éve fogtam bele, amikor meguntam, hogy minden fiatal tehetségnek újra el kell mondanom ugyanazt, a szakma alapjairól, a rendezéshez szükséges gondolkodásmód elsajátításáról. Ennek írása közben aztán elõbukkant egy probléma, amin megakadtam - ebbõl született a nyolcadik mûvészet elmélete, ami arról szól, hogy nem a film az utolsó kialakult mûvészeti ág, hanem lesz még egy, csak nem ismerjük.
- Ugyanazt akarod mindegyikkel vagy ezek inkább kiegészítik egymást?
- Nem… én tulajdonképpen minden elkészült filmem után attól félek, hogy na, most jól el fognak verni, mert észreveszik, hogy mindig ugyanazt mondom. Ezért lesz gyurma az egyik vagy báb, aztán valami szépen mozgatott grafika a másik, festmény a harmadik, de ez sem elég, mindig ugyanazt érzem: tök ugyanazokról dumálok és egyszer majd lebukom. A másik pedig: én képtelen vagyok leragadni egy valaminél. Ha sikerült egy forma, képtelen vagyok ráállni, hogy életem végéig azt csináljam - annyi az ismeretlen még és az engem mindig sokkal jobban érdekel.
- Meg tudod számolni, hány helyen laktál eddig?
- Hú! … legalább tizenöt helyen. Rákényszerültem, mert a pénzemet mindig a következõ filmemre költöttem… laktam én albérletekben, de egyszer még egy kétszer kettes betonbunkerben is.
- Melyikre jó közülük visszaemlékezni?
- Egyikre se… illetve dehogynem! A pécsi házra például vagy erre a mostanira. Aztán néha még ma is elmegyek Mezõcsokonyára megnézni a szüleim házát, a parókiát, ahol felnõttem. Rengeteg fenyõfa állt ott, nagy kert, udvar… hosszú ideig le volt robbanva aztán újra rendbe hozták… jó, mert minden, ami megmaradt ott, úgy érzem, kicsit az én részem is.
- Emlékszel, honnan volt a legszebb kilátás?
- Azt hiszem, nekem az a jó, ha ilyen hegyfélék vannak, mint itt. (A háta mögé int, a Pilis felé nézõ ablakokra.) Én a természetben szeretek élni, és lehet, hogy egy Alföldön született embernek a síkon jó elnézni messzire, de nekem ilyen somogyi méretû dombokat kell látnom. De hosszú órákon át tudtam nézelõdni a nagyszüleim mohácsi házának ablakában is: zajlott az élet, rengeteg gyerek - pedig mai szemmel ott alig volt forgalom.
- Utoljára melyik külföldi utadból õrzöl valami emlékezeteset?
- Két éve Sienna környékén láttam néhány épületet, amibõl megéreztem valamit a reneszánsz lényegébõl: az építõk egymással versengve emeltek minél magasabb tornyokat egymás mellé, hogy ki tudja elvenni a másik elõl jobban a fényt.
- A "szeretsz utazni" szokványkérdés, de nálad talán nem.
- Igazából nem: nagyon jó volt annyi helyet bejárni, meg otrombaság is ilyen kategorikusan fogalmazni - de csak azért, hogy menjek, már nem akarok. Igazi, valóságos szituációkba, más életekbe belekerülni nagyon nehéz, azokért a helyzetekért pedig, amelyek izgalomban tartják a turizmust, nem érdemes.
- Az ötleteid írás közben is vizuálisan jelennek meg?
- Pont a könyv írása közben kezdtem érzékelni, hogy a mai gondolkodásunk is még mindig teljesen síkszerû. A találmányainkban, gépeinkben sincs szinte egyetlen alkatrész sem, ami a háromdimenziós mozgás elõnyeit kihasználva mûködne - azért mondom, hogy szinte, mert késõbb egy matematikus megfogott, hogy van: a kardántengely. De mi még lényegében mindig úgy élünk, gondolkodunk, mintha csak kétdimenziós emberek lennénk. Lényegében a matematika és a fizikai is az - kivéve Einstein relativitáselméletét, mert az valódi, háromdimenziós eseményt ír le. Képletek tehát léteznek, de a valódi 3 D az idõvel együtt az írásban sem megjeleníthetõ - a film és a szobor sem alkalmas erre - a végsõ megoldás tehát egy háromdimenziós, az idõsíkot is beépítõ kifejezési forma lenne, amire rá is bukkantam.
- Ilyen felismerésekre hol találsz rá?
- Ezt a nyolcadik mûvészeti ágat is magamban találtam ki, hogy ilyennek lennie kell, csak még nem jutottunk el hozzá. A könyvem megjelenése után egy héttel aztán telefonált egy fickó Németországból: õ csak ránézett a borítóra és már tudta is, mirõl szól - õ éppen ezzel foglalkozik. Akkor derült ki, valóban léteznek ilyen konstrukciók már Európában is - és katonai titkok, mert könnyen kézzelfoghatóvá képesek tenni olyan többdimenziós elrendezõdéseket, változásokat is, amelyek leírva csak félig-meddig és kacifántosan is csak alig megragadhatóak. Ez az igazi csoda-világ.

Villám egy

- Jobb kéz vagy bal?
- Mind a kettõ. Érdekes módon az ember is kétféleképpen tud mûködni: ha például nem megy valami és csak a közhelyek jönnek ki a kezem alól, akkor gyakran balkézzel megrajzolva alakul ki az igazi. Régen, rajztanárkoromban, amikor már óriási volt a rendetlenkedés az osztályban, gyakran átvettem a másik kezembe a krétát vagy elkezdtem két kézzel rajzolni, írni…
- … egyedül vagy közösen?
- Húha… egyedül (aztán határozottabban) Naná! Ha igazán eredetit, igazán a magamét akarom, akkor nem is lehet máshogy, ugyanakkor nincsenek magányos hõsök, akik csak úgy kiemelkednek a semmibõl. Az ember magányában nem tud rátalálni a fontos kérdésekre, amirõl gondolkodni érdemes, amirõl beszélni kell, azt mindig mások szállítják.
- Korán vagy késõn?
- Minél elõbb, annál jobb. Nem bírom a várakozást, ha én akarok valamit, ott kõ kövön nem maradhat, hajt elõre a kíváncsiság meg a felelõsségérzet is. Most pár hete ugyan kissé tovább alszom, de ha izgat valami, én felkelek akár négykor is és gyerünk, amíg bírom.
- Reggeli?
- Ajjaj, az a fontos, a legfontosabb! Akkor nekem el kell mennem a boltba, veszek friss kifliket… száz méteren belül van két pékség is…
- A reggeli mindig ugyanaz vagy mindig más?
- Mindig ugyanaz. Angliában például nagyon szeretek lenni, mert ott kapható egy különleges babfõzelék sült szalonnával… és ilyen babot meg fõzeléket itthon képtelenség szerezni. Ezért itthon marad a pirítós vagy vajas kenyér, egy jó tea…
- … lassan rágsz vagy mindig sietve?
(Nagyot nevet rajta.) - Annak azért megadom a módját: közben lehet olvasgatni is, mert nekem mindig el kell olvasnom valamit, minden idõt ki kell használnom… tehát az mindig a maga utját járja, csakis ahogy a természet diktálja.
- Tea vagy kávé?
- Tea és utána napközben kávé. Az erõs teát kerülöm, mert nagyon járni kezd tõle a szívem, de a kávé lehet erõs délután is.
- Költekezni szeretsz inkább vagy megtakarítani?
- Tulajdonképpen nem voltam egész életem során olyan helyzetben, hogy különösebb megtakarításra törekedhettem volna - ha van pénzem, én azonnal befektetem valamibe, például egy filmembe vagy most a könyvembe…
- Nézni is tudod kívülrõl vagy csak csinálni?
- Nagyon érdekes, mert évek kellenek ahhoz, hogy más ember szemével tudjam nézni. Tavaly egyszer például nézem a tévét, valami földrajzi ismeretterjesztõ mûsort: hogyan változtatgatta az õsi idõkben a medrét a Duna. Elõször meghökkentem, milyen kurva jól volt kitalálva és megrajzolva a film - délután meg rájöttem, én csináltam húsz évvel ezelõtt. Ezek a kellemes meglepetések, de persze ugyanennyi kellemetlen is van.
- Egy igazság van vagy mindig más?
(Meghökken, keresi a választ) - …nem idea, meg nem eszmény, de azt hiszem, létezik valami abszolút szellemi mérce, amihez mindenkor igazodni kell…tehát egyfajta igazság lehet az, hogy ha én például ok nélkül bántalak, neked van igazad… de egyébként a különbözõ törekvések és érdekek között sokféle igazság is lehet… a látásmódok lehetnek többfélék. Nem tudom például, hogy Michelangelo volt-e a nagyobb mûvész vagy Picasso? Nem összemérhetõ, de az egészet azért kordában tudja tartani valami sokkal általánosabb.
- Az utcán egy régi ismerõs közeledik, se jó se rossz csak régi. Mi az elsõ reakciód: üdvözölni vagy kikerülni?
- ?????
- Ebéd?
- Változó: a jó, házias kosztot nagyon szeretem és a feleségem gyakran fõz nagyon jókat…
-… de egy jó ebédért milyen messze vagy hajlandó elmenni?
- Kajáért azért nagyon messzire nem.
- A végeredmény érdekel inkább vagy inkább az út, amin keresztül kell menni?
- A végeredmény szinte soha nem érdekel már. Engem roppant nehéz például rávenni, hogy régi filmemet újranézzek: az már nem az enyém, inkább csak megnyugtat, ha látom, valamit sikerült végigvinni vele.

Nyolcadik utas a dimenzió

- Hogyan szelektálsz a téged elárasztó információk között?
- Ez most nagyon egyszerûen fog hangzani, de paraszti ésszel. Szerintem könnyen észrevehetõ, ha csak nagyon rá akarnak beszélni valamire vagy ha valóban új gondolattal találkozol.
- Nyitott vagy mindenre vagy inkább elzárkózva véded magad: minden nap olvasol például napilapot?
- Bele-belenézek, de elég csak hetente egyszer is, mert abból pontosan kideríthetõ, történt-e valami valóban fontos. Minden napilap érvénytelen már tulajdonképpen aznap délutánra.
Hetilapok, folyóiratok?
- Nem nagyon…(elhallgat)… Nem, mert nekem nincs szükségem arra, hogy szórakoztassanak - én el tudom szórakoztatni magam.
- Tévét nézel?
- Mikor nagyon fáradt vagyok. Az viszont nagyon érdekes: bekapcsolom a tévét és addig kapcsolgatok, amíg nem találok jó kis vérengzõs filmeket. És azokból is annál állok meg, ahol várhatóan a legtöbb halott lesz.
- (Nevetek.)
- De ez nem vicc! Nem ismerem a magyarázatát, de az én példám is sajnos azt igazolja, ez csak bizonyos szellemi szint alá süllyedve válik igénnyé.
- A tévénézés nem kapcsolgatásból áll már?
- Nem, engem legalábbis érdekel a történet is: másfél óráig ugye elviselhetetlen lenne a folyamatos gyilkolás, tehát kell valami történet is, ugyanakkor tudható, három-négy perc után lankadni kezd a figyelem, tehát jönnie kell egy újabb akciónak vagy gyilkosságnak. Öt percig beszélgetnek, akkor valaki váratlanul újra lelõ valakit, utána újra lassú: megtárgyalják, utaznak, lovagolnak, felkészülnek a következõ akcióra… és ez váltakozik. És az ember még az ilyen menthetetlenül bárgyú filmek történetébe is képes belegabalyodni és - jól lehet, könnyen kiismeri a dramaturgiai szerkezetét - képtelen nem végignézni. Ahhoz erõ kell.
- Boltokban, kocsmákban figyelsz arra, mirõl beszélgetnek az emberek körülötted?
- Nem emlékszem, hogy valaha is figyeltem volna. A napi pletykák, rémhírek elmúlnak, az eredeti gondolatok vagy a remekmûvek, amelyek nagy ritkán születnek érdekes módon egyszer csak mégis eljutnak az emberhez.
- Mit teszel, amikor nem halad a munka? Otthagyod, toporogsz, teszel három kört vagy erõlteted?
- Áá, mindegyikkel meg kell szenvedni, mert oda sohasem egyszerû eljutni, hogy letisztuljon valami. Kitörlök három mondatot, elkezdem újra elölrõl. Én könyörtelen tudok lenni, mert egy idõ után lehet látni, van-e benne zavar. És ebben a filmeknek köszönhetõen vagyok könyörtelen, mert ott lehet csak igazán kitanulni a tömörítést és gyakorolni a fölösleges részek kidobását.
- Egy tetszetõs aforizma szerint a szobor ott van a kõtömbben, csak a fölösleges követ kell róla lefaragni…
- Ez jól hangzik, csak nem így van. Egyrészt nem a kõben van meg, hanem a szerzõ fejében, másrészt többféle is lehetséges. A mérce pedig csak az: átjött-e az a valami, amit én akartam, és azt érti-e ki belõle a nézõ, amit én akartam?
- De mi a "valami" és mi az "átjön"?
- Most dicsekszem - a Szél címû filmemmel. Két éven keresztül járattam a fejem rajta, hogyan lehetne a gondolatomat elegánsan kifejezni. Az animáció egyenlõ a rengeteg rajzolással, aztán nekem szinte adódott: nem nagyon sok, hanem nagyon kevés képbõl kell készíteni ezt a tízperces filmet. Tizennyolc rajzból áll az egész, és persze közben folyamatosan fejlõdik, de az állandó ismétlõdésen van a lényeg. Egy kijevi fesztiválon vetítették elõször, amikor felkapcsolták a fényt, elindult a jövés-menés, utána viszont az a hatalmas sztálinbarokk terem nem kiürült, hanem megtelt emberrel. Lekapcsolták a villanyt, és újra elindították a filmemet - a filmfesztiválok történetében példátlan módon. Ilyenkor érzi az ember: mégis átment valami, még ha látom a rengeteg hibát is benne. Tehát nehezen jön össze, sokáig vacakolok vele, amíg kitalálom, aztán már gyorsan megrajzolom - akkor kifaragni már könnyû. Tudniillik abban a kõbe végtelen mennyiségû szobor van belerejtve.

Villám kettõ

- Mi jut eszedbe arról, hogy március?
- Fú, (kisebb izgalomba jön)… a növényeim a kertben elkezdenek nõni! A gyümölcsfák izgatnak a legjobban, de vannak díszfák is… négy éve ültettem õket, azóta nézem, mennyi barack, ennyi cseresznye lesz.
- Paprikás krumpli?
- Két dolog jut róla eszembe: egyrészt a feleségem paprikás krumplija, aminek már híre van, több barátom ugyanis csak akkor jön, ha biztosítom róla, hogy biztosan lesz, a másik viszont egy spanyol változata. Õk a kolbászt nem teszik bele, hanem konyakos lében sütik ki és csak utána adják hozzá - fenomenális az íze.
- Savanyúság, kenyér?
- Természetesen… meg valami fröccs.
- Sok?
- Az idõ. Ami nem sok.
- Napközben, ha feltûnik valakinek az eredetisége, okossága, tudatosan figyelsz rá és tudatosan raktározol?
- Nem kell figyelni, magától megragad. Ha én egy okos emberrel találkozom, tulajdonképpen meghatódom. De egy tévés vetélkedõn én totál megbuknék: ki énekelte az Aidát? Én eleve arra dresszírozom magam, hogy minél kevesebbet tartsak észben az ehhez hasonló ismeretekbõl. Viszont ha gondolkodom valamin, abban a pillanatban emlékszem, hol olvastam róla tíz évvel ezelõtt, melyik könyvben, körülbelül az elsõ harmadában és mondjuk baloldalt a közepétõl lefele vagy felfele, a lényege azonnal elõ is bukkan… de ha valaki rákérdez, nem emlékszem. Másfajta memória ez.
- Nyaralni indulsz, de félúton lerobban az autó. Visszafordulsz vagy akkor már elmész nyaralni ha törik, ha szakad?
- Azt gondolnám: megérkeztünk… Mindenhol lehet csinálni valamit.
- Képzeld magad egy válóperes tárgyalásra: tudnának-e mondani neked ott valami olyat, ami ugyan túlzó, de legbelül azért te érzed, nagyon igaz?
- Nem tudom. A hiúságomban engem nemigen lehet megsérteni: a természet így adta, mi baj lehetne ezzel? Semmi.
- Megválasztanád a saját halálodat?
(Elgondolkozik rajta.) - Nem. Menjen az is a maga útján.

Apró ráadás

- A rajzolásról lehet beszélni?
- Jó kérdés, mert valóban nem tudok róla dumálni. (Aktuálisan sem találja a szavakat.) …a rajzoláshoz sem a rajzolást kell megtanulni - hanem a gondolkodást. Tulajdonképpen semmi köze a kézhez - az már csak mellékes, hogy a megfigyeléseimet olykor le is rajzolom.

(Torma Tamás)